A sötétben megfordult vele a világ. Annak az édes-keserű csóknak az íze még ott égett az ajkán. Magába zárta az emléket. A múló pillanatot. A tiltott érintést. A fájdalmat… meg volt róla győződve, hogy nem történik meg még egyszer. Csak egyetlen másodperc volt, és még azt sem tudta, honnan szedte hozzá a bátorságot… Tudta, hogy tiltott gyümölcsöt érintenek ajkai, de abban a pillanatban nem gondolkodott… Egyszeri, megismételhetetlen alkalomnak gondolta. Aztán amikor a forró tenyér az arcához ért, lezárt szemhéja alatt csillagok gyúltak, és amikor a másik ajka ismét megérintette az övét, felragyogott a nap. Hirtelen lépett hátra, szemei felpattantak, egy ostoba pillanatig némán bámult, aztán hátrált néhány lépést. Majd sarkon fordult, és rohanni kezdett. Pedig ezt ő akarta…
Sokáig szaladt, és már nem tudta, hogy mitől kalimpál olyan hevesen a szíve, az iménti csóktól, vagy a futástól. Végül kifulladva állt meg, és próbált megnyugodni. Egy darabig észre sem vette, hogy a patakot átszelő kis hídon kötött ki, mint ahogy azt sem, hogy a márciusi nap, ami az imént még teljes fényében ragyogott, most már lenyugodni készül. Az sem tűnt fel neki, hogy a kabátját és a táskáját otthagyta a házban, annyira sokkolták a történtek. Pedig csak az okozhatott neki sokkot, hogy megtörtént, hiszen erre vágyott… Mióta is? Nagyon régóta. Tulajdonképpen azóta, hogy először megpillantotta a férfit, bár ezt nem igazán tudta eldönteni. Csak abban volt biztos, hogy mostanra bármit megtett volna érte. Pont ettől volt olyan kínzóan fájdalmas arra gondolni, hogy nem lesz folytatás. Arra gondolni, hogy nem szabad, hogy nem helyes, amit tett.
Talán egy teljes percig is…
Hirtelen nevetni támadt kedve. Ugyan már! Ez érdekelte a legkevésbé. Na és, ha nem helyes? Tény, hogy megrémült, nem így képzelte ezt az egészet. Hogy hogyan is? Nos, idáig még nem jutott a tervezésben, pontosabban szólva, ezt nem merte tervezni.
Szóval egyszerűen csak megtörtént. Szimpla ölelésnek indult, tényleg. A számítógép előtt ültek, a versenye eredményére vártak, és amikor az végre megjelent a képernyőn, gyakorlatilag a férfi nyakába ugrott örömében. A csók… elragadta a hév. Túl régóta ábrándozott már erről, hogy vissza tudja fogni magát, amikor ilyen közel kerültek egymáshoz.
Arcát a lenyugvó nap fénye felé fordította, behunyta a szemét és emlékezett…
Az iskolaév pont olyan unalmasnak indult, mint az összes többi, és nem csak őt érte villámcsapásként az új irodalomtanár színre lépése. Senki sem számított erre a fordulatra, nyár elején még azt találgatták, hogy a nyugdíj felé közeledő Mr. Jacobson vagy a középkorú Mrs. Conrad fog a gyermekáldás elé néző Ms Taylor helyébe lépni. Nem számítottak újdonságra, az unalmas kisvárosból inkább menekültek az emberek, ahelyett, hogy idejöjjenek.
A lányok olvadó rajongással tekintettek az új tanárra, a fiúk irigységgel vegyes féltékenységgel figyelték.
Őt pedig már az első pillanatban megbabonázta a végtelen tenger nyugodtságát idéző, igéző kék tekintet, a hosszú barna haj, a méltóságot sugárzó megjelenés, a sportos testalkat. Ilyennek képzelte kisgyerekként a mesék hercegeit, de biztos volt benne, hogy a férfi a tinilányok kedvelt magazinjainak címlapján is megállná a helyét.
Az első órán sikerült tökéletes idiótát csinálnia magából, amikor sor került a bemutatkozásra. Pedig ilyesmi nem szokott vele előfordulni. Noha kortársaival nehezen, sőt leginkább egyáltalán nem kommunikált, a felnőttekkel soha nem volt ilyen problémája. Velük mindig könnyedén megértette magát, és könnyedén megértette őket. Most mégis annyira a férfi kisugárzásának hatása alá került, hogy egy összefüggő mondatot sem sikerült kinyögnie. Csak Mr. Smith végtelen türelemmel feltett kérdéseinek köszönhette, hogy egyáltalán bármit is tudott mondani.
És ami ezután következett, az felforgatott mindent, amit addig gondolt a világról, az életről, magáról…
Eleinte fel sem fogta, mi készteti pirulásra, heves szívdobogásra, remegésre valahányszor megpillantotta a férfit. Betudta annak, hogy zavarban van az első órán nyújtott szereplése miatt. Ami persze legjobb barátjának is feltűnt, aki nem is mulasztotta el, hogy rákérdezzen.
– Mi a fene volt veled?
– Csak meglepődtem.
– Jah, mi is. De azért egyikünknek sem akadt el a szava.
– Hát nekem igen – hangsúlya egyértelművé tette, hogy lezártnak tekinti a témát, és Johnny-nak volt annyi esze, hogy ne feszegesse a dolgot.
Az elkövetkezendő napokban azon volt, hogy kiköszörülje a csorbát. Nem esett túlzottan nehezére, az irodalom mindig is a kedvencei közé tartozott, és az is hamar kiderült, hogy egy nyelvet beszélnek az új tanárral. Ez kissé helyrebillentette megingott lelkivilágát és önbizalmát, és amíg a tananyagra koncentrált, addig legalább nem a furcsa érzéssel volt elfoglalva, ami a férfi közelében mindig rátört.
És mivel napjának tudatos részében mindent elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja testének jelzéseit, végül tudatalattija döntött úgy, hogy megmutatja neki, mi is ez az egész.
Egyetlen csók volt, olyan, amit a szerelmes filmekben látni, vad és szenvedélyes, a férfi és az ő főszereplésével. Zihálva, felajzva ébredt az éjszaka közepén, és aznap már nem is tudott visszaaludni.
Mikor kissé lecsillapodott, gondolkodni próbált. A vágy ilyen intenzív jelenléte ismeretlen volt számára. Persze tinédzser volt, és volt már olyan éjszakája, mikor annak nyilvánvaló bizonyítékával ébredt, hogy ő is férfiból van, de ezeket a reakciókat sosem tudta konkrét személyhez kötni.
Hogy most mégis így volt, az az első percekben komolyan megijesztette. Nem a személy kiléte, hanem maga a tény, hogy valaki kézzelfoghatóról volt szó. Hiába mondogatta neki legjobb barátja már hónapok óta, hogy épp itt az ideje, hogy valami ilyesmi történjen, attól őt még váratlanul érte a dolog.
Végül egész gyorsan megbarátkozott a gondolattal, és onnantól arra szeretett volna rájönni, hogy lenne-e esélye a férfinál. Hát most megtudta… Mégis elrohant, mint egy rémült nyuszi, mert azt soha nem merte végiggondolni, mit kéne tennie, ha történik is valami. Nem hitte, hogy lenne értelme. Jó emberismerőnek gondolta magát, és tanára határozottan nem olyan típusnak tűnt, mint aki belemenne egy ilyen viszonyba…
A magára hagyott férfi felsóhajtott. Remek. Ő lenne az értelmes felnőtt, és nem képes ellenállni a kísértésnek, hogy viszonozzon egy csókot, aminek megtörténni sem lett volna szabad. Barom. Nem mintha ez újdonság lett volna. Kíváncsi lett volna, hogy most mit gondol Shawn. Hogy miért futott el. Jó ideje tisztában volt vele, hogy mit érez a fiú, és még ennél is régebben azzal, hogy bizony ő is szerelmes. Összeszedte Shawn holmiját, és utána indult. Sejtette, hol fogja megtalálni, mert a fiú nagyon sokat mesélt neki a patakról, meg a hidacskáról a parkban. Nem csalódott, már messziről megpillantotta a karcsú alakot. Egy percre megállt, és megengedte magának, hogy titkon gyönyörködjön benne. Elszorult a szíve, ha arra gondolt, nem lehet köztük semmi…
Lassan közelebb sétált, de tanítványa még akkor sem vette észre, amikor már mellette állt.
– Shawn – halkan, már-már suttogva szólt, nem akarva megijeszteni a gondolataiba merült fiút.
A szólított felé fordult. Inkább érezte, mint hallotta, hogy itt van. Nem gondolta, hogy Jaiden utána jön. Zavartan nézett a felé nyújtott kabátra és táskára, még mindig nem fogta fel, hogy otthagyta a dolgait.
– Köszönöm – mondta végül. Belebújt a kabátba, vállára vette táskáját. Nem tudta, mit kéne tennie, és úgy tűnt, ebben most a férfi sem lesz a segítségére. Úgy érezte, órák teltek el, bár tudta, fél percnél sem lehetett több, amíg némán álltak egymással szemben. Nem akarta megvárni, míg a másik szóba hozza, ami történt. Nem tudott volna mit mondani. Most nem. Még nem. És mikor meglátta, hogy a férfi szóra nyitja a száját, úrrá lett rajta a pánik.
– Nekem most… mennem kell – hebegte, zavarában fülig vörösödve, aztán sarkon fordult és elrohant.
Jaiden a korlátnak dőlve nézte a távolodó alakot. Sokáig állt ott, még azután is, hogy a fiú eltűnt a messzeségben. Értelmetlen lett volna utána menni. Nem akarta tetézni a zavarát, és jelenleg ő sem tudott volna mit mondani. Persze tisztázniuk kell majd a helyzetet. Nem hitte, hogy bármelyikük is képes lenne úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De őrültség volt, pillanatnyi elmezavar, és nem fordulhat elő még egyszer. Legalábbis az esze szerint. A többi meg… Megrázta a fejét, és hazaindult.
Sóhajtva csukta be maga mögött az ajtót. Lehunyt szemmel idézte maga elé az alig egy órával ezelőtti eseményeket. Nem mintha akart volna rágondolni, de bármennyire is szerette volna, nem tudta kikerülni. Muszáj kitalálnia, hogyan oldja meg a helyzetet. És közben nagyjából ezerszer átkozta el magát, amiért ilyen gyenge volt. Nem lett volna szabad megcsókolnia a fiút. Az ég szerelmére, hiszen a diákja, tizenkét évvel fiatalabb, szinte még gyerek! Hogy hova tette az eszét abban a pillanatban?
Látott már rajongó tekinteteket maga körül pályafutása során. Tudta, hogy a tinilányok szinte bálványként tekintenek rá, bár sosem értette, miért. Nem gondolta, hogy olyan iszonyatosan jól nézne ki, azt sem, hogy olyan lehengerlő személyiség lenne, bár az is igaz, hogy nem csak a tinédzser lányok buktak rá… De azt is látta már, milyen az, ha a rajongáson túl másfajta érzelem is keveredik abba a bizonyos tekintetbe. És Shawné ilyen volt. Csupán egyetlen másodpercre kapcsolódott össze a pillantásuk, és tudta, hogy a szikra és a belőle lobbanó láng kölcsönös.
A bárszekrény tartalmát vizslatva próbálta eldönteni, mivel mérgezze magát. Szüksége volt egy italra. Végül valami kevésbé erőset választott, és az ablak mellett állva figyelte a teljesen kihalt, épphogy megvilágított utcát. Pedig még késő sem volt, de itt már senki sem járt ilyenkor kint. Be sem kellett csuknia a szemét, hogy tisztán lásson maga előtt egy másik ablakot, egy másik világban, talán egy másik dimenzióban is. Emlékezetébe égett a kép, volt rá elég ideje. New York-i lakásának ablakából csodás kilátás nyílt a folyton nyüzsgő városra, ahol még a legmélyebb éjszakában is fények milliárdjai ragyogtak, mintha csak a csillagos eget akarnák tükrözni. Mennyire imádta! Nem hitte, hogy van erő, ami ráveheti, hogy otthagyja…
Eszébe jutott egy másik ablak, egy másik lakásban, csupán pár tömbnyire az övétől, és az ok, amiért mindent maga mögött hagyva elmenekült a városból. Mindent, ami valaha is fontos volt neki. Az életét, a barátait… Azt, aki a legtöbbet jelentette a számára…
Számít valamit, ha ettől aljasnak és gyávának érzi magát, még akkor is, ha valahol a lelke mélyén pontosan tudja, hogy nem igen volt választása?
A torkához simuló penge hidegsége, a rá szegeződő tekintet jegessége, a rémület fagyossága még mindig kísértette éjszakánként… Akkor és ott leszámolt az életével…
Nem várt megbocsátást. Mégis, valahol a lelke mélyén remélte, hogy egyszer folytathatják ott, ahol abbahagyták… vagy újrakezdhetik…
Tehát elmenekült, remélve, hogy az álmos kisvárosban talál némi megnyugvást, és hogy itt nem fog bajba keveredni…
Ugyan vajon kit akart átverni? A baj és az ő viszonya már csak ilyen volt, az folyton megtalálta, legyen bárhol, még akkor is, ha nem csinált semmit.
És baj alatt jelen esetben az értendő, hogy megint pont olyasvalakibe szeretett bele, akibe nem kellett volna, mint egész eddigi életében mindig. Jelen esetben a bajt Shawn Perkinsnek hívták.
Ha még több káoszt vagy érzelmi zűrzavart akart volna, akkor el sem jön New Yorkból. Hiányzott neki a régi élete. Néha szinte már gyűlölte az unalmas, nevenincs kisvárost, ami persze szép volt és takaros, de az ő New Yorkon edzett érzékeit zavarta a csend, a nyugalom, a kihaltság. Hogy akkor miért pont ide? Mert itt volt valaki, aki már nagyon régóta mellette állt, és még ha el is sodorta őket egymástól az élet, tudta, hogy számíthat rá. Az iskolaigazgató szinte mintha az apja lett volna, és ettől biztonságban érezte magát. Amikor elhatározta, hogy a világ végére menekül, rögtön ő jutott eszébe. Nem tudta, hogy nevezheti-e szerencsének, hogy pont akadt számára egy üres hely. És bár nem volt rá szüksége, ha nem taníthatott volna, biztos megőrül. Sokáig csak ez tartotta a felszínen.
És legalább tudott gondolkodni. Gondolkodni azon, hogy rontotta el. Hogy mikor hibázott nagyobbat.
Nem akart süllyedni. Pedig mélyebben már nem is lehetett volna.
Ehhez jött Shawn…
Berobbant az életébe, és kár lett volna tagadni, hogy az első másodperctől fogva vonzódtak egymáshoz. Tudta, hogy ilyenkor semmilyen különbség nem számít. Legalábbis egy darabig biztosan nem. Főleg, hogy a vonzódás érezhetően valami sokkal erősebbé nőtte ki magát…
Az első nap felfigyelt rá. A pillanat, mikor valakiben megfog valami. Nem volt különösebb jelentősége, olyannak tűnt, mint az összes többi, amikor megtetszik valaki, aztán néhány nap alatt elfelejti az ember, vagy mert teljesen esélytelen a dolog, vagy mert rájön, hogy mégis hiányzik valami a másikból.
Baj akkor van, ha nem akar elmúlni. És nem akart. Sőt, egyre intenzívebb lett…
A közös hullámhossz? Vagy valami más? Mi az, ami úgy köt össze egy másik emberrel, hogy észre sem veszed? Hogy észre sem veszed, mikor dőlt el, hogy akkor is akarod őt, ha nem lehet…
Régóta nem foglalkozott már az érzelmei kibogozásával. Tudta, hogy túl sok energiába kerül. És úgy sincs eredménye…
Ijesztő volt…
Nem akart szerelmes lenni. Nem most, nem itt és nem így.
Persze ez a legkevésbé sem az akaratán múlott.
Ennek fényében tisztában volt vele, hogy élete egyik legnagyobb hibáját követi el, mikor december elején felajánlotta Shawnnak, hogy felkészíti az ország egyik legrangosabb irodalmi versenyére. De nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy ő a legjobb diákja, hogy bőven túlteljesít, és még tehetsége is van hozzá. Biztos volt benne, hogy némi felkészítéssel elérhet olyan eredményt, ami komoly segítséget jelenthet majd az egyetemi felvételijéhez.
Elmosolyodott, ahogy maga elé idézte Shawnt. A csokiörvény szempárt, melyben annyira könnyen el lehetett veszni, a huncut mosolyt a szája sarkában, amitől vágya támadt megcsókolni, az elszántságot sugárzó tekintetet, a nevetését, aminél szebb hangot talán még soha nem hallott, a megzabolázhatatlannak tűnő aranybarna hajtincseket, amiket annyira vágyott megsimogatni. A hevességét, a határozottságát. Azt, hogy mindenről volt véleménye, és azt általában nem is rejtette véka alá.
A felkészüléssel töltött hosszú órák alatt – vagyis inkább azok szünetében – észrevétlenül kerültek vészesen közel egymáshoz, és bár próbálta a lehető legtávolabb tartani magát tőle, amikor a negyedik helyezést elért fiú örömmámorban úszva először csak a nyakába ugrott, aztán hirtelen az ajkára szorította az övét, nem tudta visszafogni magát.
Nem akarta megmagyarázni, miért pont ő. Ezzel már annyiszor vallott kudarcot, hogy nem is próbálkozott. Ha fejbe verte a szerelem, általában elvesztette a józan ítélőképességét.
Gyermeki naivitását még folyamatos kudarcokkal és csalódásokkal tarkított élete sem tudta kiölni belőle. Hitt az igaz szerelem erejében, hitt a végzetben és abban, hogy minden okkal történik. De csalódásai megtanították rá, hogy megpróbáljon két lábbal állni a földön, és innen nézve pontosan tudta, hogy egy ilyen románc nem lenne életképes.
Még akkor sem, ha a fiú hasonlóképpen érez, mint ő. Shawn nem nagyon tudta elrejteni a tényt, hogy vonzódik hozzá. Lehet, nem is nagyon akarta, lehet, hogy saját maga számára sem volt világos eddig, mennyire elárulja önmagát. De ő mindent észrevett. Az apró mozdulatokat, az elejtett megjegyzéseket, a lopott pillantásokat. Lehet, csupán öntudatlan jelzések voltak, mint a csók is, de többet mondtak, mint amit szavakkal ki lehetett volna fejezni.
Mégis meggyőzte magát, hogy ez csupán ifjúkori rajongás a fiú részéről, és majd elmúlik, főleg ha egy kicsit jobban megismeri. Ezt még akkor is képes volt bemesélni magának, mikor Shawn egyre nyilvánvalóbban sugározta felé a teljesen félreérthetetlen jeleket.
És akkor egy pillanatra megingott. Bánta, hogy nem volt erősebb. Az lett volna a legjobb, ha nem reagál. Vagy legalábbis nem így…
Istenem, mennyire nevetséges! Beleszeretni egy diákjába pokoli őrültség volt, de szerelmesnek lenni Shawnba akkor is felemelő, ha a vágy sosem válhat valósággá…
Régen érzett ilyen tisztán, ilyen őszintén bármit is valaki iránt. Volt ebben valami, amit nem akart elveszíteni.
Gyanította, hogy becsapja magát, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Amúgy sem hitte, hogy megérdemelné a boldogságot. Túl sok hibát követett már el életében…
Így hát a hirtelen rátalált szerelmet betudta a sors kegyetlen játékának. Ami akkor sem teljesülne be, ha nem lenne köztük egy tonnányi akadály.
Tudta milyen olyasmi után sóvárogni, ami nem lehet az övé. És megtanulta elrejteni. De ahogy máskor, úgy most is elég volt a másik egyetlen aprócska, egyértelmű tette, hogy felborítsa a törékeny egyensúlyt.
A fenébe is, akarta azt a csókot! Élvezte a röpke érintést. De bármennyire is élvezte volna a folytatást, világos volt, hogy nem lehet. Nem akarhatja. Nem történhet semmi, ami már megtörtént, az is hiba volt, és ezt meg kell mondania a fiúnak is.
Racionális gondolkodásának utolsó maradékával határozta el, hogy csírájában fojtja el az egészet. Sóhajtva ült le a laptop elé.
„Szia!
Beszélnünk kell, gondolom, te is tudod. Csak írd meg, hogy mikor és hol.”
Nem tudta, honnan fog hozzá erőt gyűjteni. Talán egyszerűbb lett volna megírni, mert akkor nem gyengülne el a fiú közelségétől. De a tisztesség megkívánta, hogy ezt személyesen közölje vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése