Második fejezet

Shawnnak egyetlen vágya volt: a saját szobája és ágya. De szülei meglepetés vacsorával várták, számítva a jó eredményre, és az elől nem volt menekvés. És ő hálás is volt, tényleg, és más körülmények közt biztosan élvezte is volna minden percét, de most csak az a csók foglalkoztatta.

Mikor végre elszabadult, és meglátta Jaiden e-mailjét, triplájára ugrott a pulzusa. Azonnal tudta, mi a tökéletes helyszín. A híd, a pataknál. Minél hamarabb. Tízkor. Így is kínszenvedés lesz az éjszaka…

Szinte minden éjjel a férfi volt álmainak főszereplője. Eleinte nem akart tudomást venni róla, próbálta elhitetni magával, hogy csak a tinédzser szervezet szórakozik vele, de miután a verseny miatt egyre több időt töltöttek együtt, rájött, hogy nem tagadhatja a nyilvánvalót. Kívánta őt, és nagyjából ezerszer képzelte el, hogy milyen lehet megérinteni, megcsókolni… hogy milyen lehet, ha Jaiden hozzáér… De az alig két perces kis közjáték minden képzeletét felülmúlta. Már ez is… Ezek után bele se mert gondolni, hogy milyen lehet tényleg vele lenni.

Mikor először álmodott róla, az alaposan felkavarta. Jöttek a miértek, amikre választ kellett találnia, és különben sem volt lehetséges, hogy bármi is történjen kettőjük között. Csakhogy hiába próbált meg mindent az elkövetkezendő időszakban, hogy elfelejtse, hogy elnyomja, nem ment. Aztán mikor a férfi felvetette neki a verseny ötletét, kapott az alkalmon, hiszen hogyan máshogy kerülhetett volna közelebb hozzá? Arra gondolt, hogy így talán kiderítheti, hogy lenne-e bármi esélye. Addigra már tudta, ha csak egy szikrányi remény is van rá, hogy egyszer majd együtt legyenek, akkor ki fogja várni az alkalmas pillanatot. Akkor is, ha erre rámegy az elkövetkezendő másfél éve, amíg befejezi a sulit.

Az első hetekben azért meglehetősen zavarodott volt. Miért pont ő? Miért pont férfi? Miért pont a tanára? Miért pont valaki, aki legalább tíz évvel idősebb nála?

Néhány momentum felett egészen könnyedén napirendre tért.

Az első sokk után nem túlzottan rendült meg tőle, hogy életében először valódi vágyat egy férfi iránt érez. Mindig is különbözött társaitól, most már legalább értette, hogy miért. Nem borzasztotta el a tény, hogy ezek szerint meleg, nem olyasmi volt, amivel küszködnie kellett. Tökéletesen magától értetődő volt. Olyasmi, amitől helyére kattant néhány kocka. Válogatós volt, általában, mindenben, pont ebben miért ne lett volna? Nem csoda, hogy eddig senki sem mozgatta meg komolyan a fantáziáját.

Persze tisztában volt vele, hogy az, hogy neki ennyire természetes a helyzet, nem jelenti azt, hogy másoknak is az. Emlékezett rá, hogy három évvel ezelőtt két srácot öngyilkosságba hajszoltak, mikor kiderült róluk. Furcsa az volt, hogy ennek ellenére nem esett kétségbe. Azóta sok minden változott, és bízott benne, hogy az ő szülei nem úgy reagálnának.

Valahogy az sem lepte meg, hogy olyasvalakiről van szó, aki sokkal idősebb nála. Miért is lett volna meglepő? Hiszen mindig is a felnőttekkel találta meg a közös hangot, mindig is jobban szeretett idősebbek társaságában lenni, mindig is nekik akart megfelelni. Szülei és tanárai gyakran mondogatták, hogy koraérett, noha erre látszólag semmi oka nem volt. Elsőben pszichológushoz küldték, azt hitték, hogy azért ilyen, mert otthon valami gond van. Végül a szakértő egyszerűen csak megvonta a vállát. Több órán keresztül tartó beszélgetés után sem talált semmi különös okot arra, hogy miért viselkedik, gondolkodik és cselekszik általában úgy, mintha legalább tíz évvel idősebb lenne a saját koránál. Az akkori óriási különbség azóta mintha csökkent volna, és ő kezdett egyre jobban hasonlítani egy átlagos tinédzserre. De Johnny-n kívül még mindig berzenkedett saját korosztályának tagjaitól.

Miközben agya a kártyákat keverte, a legkomolyabb problémának és a legnagyobb akadálynak azt a lapot húzta, hogy a férfi a tanára. Ezzel viszont az összes többi kérdést könnyedén lesöpörte a színről. Emellett minden más eltörpült, hiszen úgysem lehet semmi, nem? Ráadásul a vágy az csak vágy, fellángolás, és majd elmúlik, ugye?

Csakhogy nem akart elmúlni. Ott volt vele az álmatlan éjszakákon, amikor nyitott szemmel is csak őt látta maga előtt, és ott volt vele egyre intenzívebbé váló fantáziákban, mikor megbolondult agya egyre vadabbá váló képeket vetített lelki szemei elé. Égette a testét, borzolta az érzékeit, és ő egyre kétségbeesettebben áhítozott már csak egy puszta érintésre is.

Kezdetben nem is volt ennél több. Kívánta a férfit. Epedt a csókjáért, az öleléséért, és még valami sokkal többért. Volt ideje kitalálni, mit csinálna vele, ha egyszer odakerülnének. Millió perce volt elképzelni, hogy mit szeretne. Millió perce volt rájönni, mit diktálnak az ösztönei, és millió perce volt utánanézni, mire is számíthat.

Nem mintha sok értelme lett volna a latolgatásnak, de nem tudta leállítani magát. Sóvárgott, egyre hevesebben, és mióta rájött, mi is ez valójában, még nehezebb volt visszafognia magát. Bár el kellett ismernie, legalább az az előnye megvolt, hogy megpróbálhatta tudatosan irányítani, és ebben egész hamar magas szintre fejlődött. Azért egyáltalán nem volt könnyű és nem is mindig sikerült…

Egyre jobban megismerte a férfi világról alkotott képét, azon keresztül, ahogy a tananyagról beszélt, és boldog volt, hogy sok dologról egyezett a véleményük, de ha vitára került is sor egy-egy irodalmi mű vagy alkotó kapcsán, vele az is élmény volt. Ilyenkor képes volt elfeledkezni a testében lángoló egyre őrültebbé váló szenvedélyről. Nem egyszer fordult elő, hogy az egész óra kettejük párbeszédéből állt, és Shawn ezzel életében először felhívta magára osztálytársai figyelmét. A többiek örültek neki, hogy leköti a lelkes irodalomtanárt, mert amíg vele volt elfoglalva, őket addig sem piszkálta.

Nem akarta, hogy így alakuljanak a dolgok, de képtelen volt ellenállni a férfi vonzásának. És szép lassan azon vette észre magát, hogy ez talán már jóval több, mint testi vágy. Ez megijesztette. Jóval kevésbé tudott vele mit kezdeni.

Ez volt az a pillanat, mikor muszáj volt megkérdeznie barátját, hogy tulajdonképpen milyen is az, ha eltalálja az embert Ámor nyila. Úgy tűnt, sikerült úgy eladnia a dolgot, mintha pusztán kíváncsiskodna, legalábbis nem látta jelét annak, hogy Johnny komolyan gyanakodni kezdett volna. Ami azért volt jó, mert tudta, hogy ezt nem oszthatja meg vele. Egyelőre biztos nem. Bár az, hogy életében először volt valami, amibe legjobb barátját nem akarta beavatni, némi lelkiismeret-furdalással töltötte el…

A szüleivel lényegesen könnyebb dolga volt, mikor arról érdeklődött, honnan lehet tudni, ha valaki rátalál az igazira. Az anyja ugyan rákérdezett, hogy van-e valaki a láthatáron, mire ő megvonta a vállát. A nő csak mosolygott, és türelmesen válaszolt minden kérdésére. Végül azt mondta, hogy bármi van, hozzá nyugodtan fordulhat. Persze… majd pont neki fogja elmondani, hogy minden valószínűség szerint belezúgott a tanárába?

Az apja sokkal egyszerűbben zárta rövidre a témát. Csupán annyit mondott, hogy az ember azt megérzi. Tudja.

Nem lett nyugodtabb a kapott válaszoktól. Minden arra utalt, hogy igenis szerelmes. Hogy szíve rátalált választottjára, lelke a másik felére. Félelmetes érzés volt. És egyre kevesebb esélyt látott rá, hogy elmúljon. Tudta, hogy egyre jobban beleéli magát, és feltehetően teljesen hiábavalóan.

De ez az érzés legalább annyira csodálatos is volt, mint amennyire félelmetes. Kínzóan, fájdalmasan édes gyönyör. Ha megkapta a férfi tekintetét, ha kiérdemelte az oly ritka mosolyok egyikét, a fellegekben járt, akkor is, ha úgy vélte, soha semmi nem lehet köztük.

De amikor egyedül maradt, amikor nem lehetett a közelében, és nem akadt már semmi, amivel lekösse magát, amikor úgy érezte, bármit is tesz, felemészti a beteljesületlen vágy, akkor számtalanszor feltette magának a kérdést, hogy miért pont olyasvalaki, aki elérhetetlen?

Voltak alkalmak, mikor úgy vélte, talán nem teljesen reménytelen a helyzet. Apró dolgok, a kék szempár egy villanása, egy sejtelmes mosoly, egy bólintás. Nem tudta, hogy igaza van-e, de a gondolat, hogy talán egyszer valóra válhat, amit szeretne, teljesen felvillanyozta.

Nem kívánt ilyen bonyodalmat az addig nyugalmas kis életébe. Néha arra gondolt, hogy szeretné visszafordítani az időt, és meg nem történté tenni ezt az egészet. De mégis… bármilyen fájdalmas is volt arra gondolni, hogy az érzései úgysem találnak viszonzásra, akkor is úgy érezte, hogy nem lenne képes eldobni magától. A pillanatokért, amikor érezhette a férfi figyelmét, a pillanatokért, amikor elképzelte, hogy milyen lehet vele együtt lenni, a pillanatokért, amikor mert álmodni egy vele közös életről. Mert ezek a pillanatok a csillagok fölé emelték, és ő szeretett lebegni…

Aznap éjjel is vele álmodott, de most valahogy más volt, mint eddig. A tudat, hogy talán mégis lehetséges, sok mindent megváltoztatott. Már nem valami teljesen távoliról és elérhetetlenről volt szó…

Már hat után felébredt, pedig hétvégén mindig sokáig szokott aludni. De most nagyon izgatott volt, több szempontból is. Az álmain, és azok következményein már jó ideje nem csodálkozott, de most ott volt még az is, hogy mit mondjon neki. Hogy mivel győzze meg. Mert az világos volt, hogy most már esze ágában sem volt hagyni, hogy kicsússzon a kezei közül.

A szüleinek arról füllentett valamit, hogy Johnny-val van programja, és már fél órával korábban odaért a hídhoz. Ideges volt. Hiszen az első randijuk… Lehet ilyet mondani rá egyáltalán? És akkor rémesen hosszú várakozás után azt olvasta le a felé közeledő férfi arcáról, hogy olyasmit fog hallani, ami igazából egyiküknek sem fog tetszeni. Szuper! Most mihez kezdjen?

Zavart köszönés után néhány végtelennek tűnő percig csak álltak egymással szemben. És miközben alig mertek a másik szemébe nézni, pont annyira volt erős a kényszer, hogy mégis megtegyék, azt kívánván kiolvasni a másik tekintetéből, hogy mit gondol, mit érez.

Jaiden tudta, hogy meg kellene szólalnia, csakhogy képtelen volt kimondani a százszor végiggondolt szavakat. Valahányszor a csokiörvény szempár foglyul ejtette tekintetét, torkára forrt a szó. De valamelyiküknek meg kellett törnie a csendet.

– Shawn – sóhajtott fel végül –, én nem hiszem, hogy… illetve biztos, hogy…

Egész egyszerűen nem volt rá képes. Nem volt rá képes, hogy kimondja, hogy nem akarja, hogy nem lehet, hogy nem szereti. Hogy is tehette volna, ha egyszer nem így gondolja? Hiába diktálta ezt a józan esze, ha egyszer a szíve hevesen tiltakozott ellene.

Shawnnak a torkában dobogott a szíve, főleg miután a férfi szavai eljutottak hozzá. Értette. Számított rá. És nem akarta hallani. Nem, mert félt, ha a férfi egyszer kimondja azokat a szavakat, nem lesz bátorsága megcáfolni. Nem lesz bátorsága, hogy megmondja neki, tudja, hogy ő is akarja. És ezt nem hagyhatta. Lépnie kell, mielőtt a férfi teszi meg.

– Akartam. És te is akartad… – itt aztán el is akadt. Nem tudta, hogyan folytassa. Hogyan mondja el, hogy ennél jóval többre vágyik? Hogy álmaiban már minden megtörtént köztük, ami csak elképzelhető? És hogy ő meg is akarja valósítani ezeket az álmokat?

– Shawn, még ha így is van, akkor sem lehet, érted? A diákom vagy, jóval fiatalabb, és én nem is… – nem bírta folytatni. Eddig vitte az elkeseredés lendülete, de szívesebben vágta volna a Sors képébe, hogy elege van az ostoba játékaiból. Tudta, hogy fájni fog, azt is, hogy Shawnnak sokkal jobban, főleg hogy most már világos volt a fiú számára is, hogy ő sem közömbös iránta. És bár kicsit több, mint fél éve úgy jött ide, hogy jó darabig nem akar senkivel semmilyen kapcsolatba sem keveredni, most mégis visszavonhatatlanul szerelmes volt, és igen, minden józan megfontolás ellenére is, valóban akarta. Így hogyan mondja, hogy nem lehet?

Shawn közelebb lépett Jaidenhez. Határozatlanságát elfújta a szél, mert látta, hogy hezitál, és ki akarta használni a pillanatnyi megingást, hogy a javára fordítsa a helyzetet. Ajkaik közt alig két centi volt a távolság, és a férfi közvetlen közelről nézhetett a csokoládé szempárba, amit pont olyan komolyságot sugárzott, mint a fiú szavai.

– Nézz a szemembe Jaiden, és úgy mondd, hogy nem azt érzed, amit én. Teszek a szabályokra és a konvenciókra. Milliószor átgondoltam már, minden reggel, Jaiden, amikor éjszaka rólad-veled álmodtam. Veled akarok lenni. Akarom a folytatást.

– Shawn, még túl fiatal vagy… – próbált határozott lenni, de a fiú közelsége teljesen megbénította, és határozottság helyett csupán bizonytalan suttogásra futotta erejéből.

Shawn áthidalta a köztük lévő távolságot, és ajkát a férfiéra tapasztotta. Jól bánt a szavakkal, de ismerte már annyira Jaident, hogy tudja, ha szavakkal akarná meggyőzni, veszítene. Így hát inkább a tettek mezejére lépett. Mert ő nem fog ebből kihátrálni. És most már nem fogja hagyni azt sem, hogy a másik ezt tegye. Végül sokkal könnyebben ment, mint hitte. Az első igazi csókja…

Nyelve óvatosan kért bebocsátást. Nem érdekelte ki láthatja meg őket, tizenhat éves volt, és valami különös csoda folytán vakmerő, és szilárdan hitt abban, hogy a szerelem minden akadályt legyőz. És a férfi hiába volt sokkal tapasztaltabb, hiába tudta, hogy mivel kell majd szembenézniük, hiába tudta, hogy múltjának titkai meg fogják mérgezni a szerelmüket, ismét képtelen volt ellenállni a fiú rá gyakorolt vonzerejének. Sóhaj tört fel a torkából, ahogy megnyílt a forró, tüzes csóknak, a puha nyelv édes játékának. Megint elvesztette a fejét, és pillanatnyilag nem is akarta visszakapni. Kezét a fiú derekára csúsztatva húzta magához közelebb a reszkető testet, és még a köztük lévő számos ruhadarabon keresztül is érezte a másik vágyát. Hátrébb lépett, kezeit Shawn csípőjén támasztotta meg, ezzel egy kicsit távolságot tartva maguk között. Mindkettejüknek szüksége volt levegőre. A fiú felemelte a fejét, és a férfi tengerkék tekintetébe fúrta a sajátját. Most már jöhetnek a szavak.

– Most mondd, hogy túl fiatal vagyok hozzá. Mondd, hogy nem tudom, mit akarok. Szeretlek, Jaiden Smith. És szerintem ezt te régebb óta tudod, mint én. És tudom, hogy te is… – elakadt. Azt világosan érezte, hogy a férfi is vágyik rá. De azt már nem merte kimondani, hogy "szeretsz". Jaiden elmosolyodott. Nem kellett gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy tudja, mit akart a fiú mondani.

– Tudod, mit akarsz, Shawn. De attól még túl fiatal vagy, és nem tudod, mindez mivel jár.

– Hát majd megtudom…

– Igen, és én pont ettől féltelek. De – Jaiden közelebb lépett a fiúhoz. Már nem akart visszafordulni. Az elmúlt fél évben, de különösen az elmúlt pár percben túl közel kerültek egymáshoz. Túl közel ahhoz, hogy továbbra is magában bírja tartani. – Én is szeretlek, Shawn. És igazad van: ezt nem tudom, és nem is akarom tovább elfojtani – ajkai újra rátaláltak a fiúéra, és sokáig nem is voltak képesek elválni egymástól.

– Jobb lenne, ha ezt nem itt folytatnánk. Még el kell intéznem néhány dolgot, de ha gondolod… ha meg tudod oldani, átjöhetnél délután. Vagy estefelé. Vacsorára? – kérdezte, és még őt is meglepte, hogy mennyire reménykedik a pozitív válaszban. Shawn bólintott.

– Ott leszek. Mikor?

– Öt körül.

Újabb csókkal búcsúztak el egymástól. Mindketten tudták, hatalmas szerencséjük volt, hogy a hűvös idő miatt senki nem jött ki a parkba. Bár Shawn pont azért szerette ezt a helyet, mert erre még jó időben sem járt a kutya sem. Eldugott kis zug volt, távol mindentől. Nem mintha most, ezen a napon ez bármelyiküket is érdekelte volna. Túlságosan el voltak foglalva egymással.

Jaiden ismerve a fiú természetét úgy sejtette, hogy az esti randevú némi ütközőpontot fog jelenti. Őszintén? Ő tényleg nem akart többet egy romantikus vacsoránál. De ismerte annyira Shawnt, hogy nem hitte, beérné ennyivel. Nem mert belegondolni abba, hogy akkor mit fog tenni. Mert ha megteszi, már most annyira megijed, hogy lefújja az egészet. Márpedig az tagadhatatlan volt, hogy kellett neki a fiú. A közelsége, az érintése, vagy csak hogy úgy mellette legyen…

Előző fejezet                                                                                                                                                          Következő fejezet